Lonka: Egy nagyon várt koncert elé..

A gondolatok egy másik koncert kapcsán fogalmazódtak meg bennem, a minap. Miközben a dalokat hallgattam, és a színpadképet néztem, a fantáziám is elragadott. Láttam magamat, és láttam ugyanezeket a lányokat és fiúkat, egy másik fellépésen, ahol Imi jegyzi a koncertet. Talán nemsokára, talán a tavaszon. Mert újra zenekar van, és indulhat a turné. Indulhat!
Mennyi kérdés merül bennem fel, és ha ezt végiggondolom, eszembe vág, mennyi kérdés merülhet fel benne? Mekkora lehet a bizonytalanság? Mennyi munka lehet a szervezéssel. Hallom azokat, akik tartanak a koncertektől, mondván, nem kell szétforgácsolni az erőt, csak a szerepekre kell koncentrálni, csak az hozza meg a várt sikert. És hallom azokat is, akik úgy gondolják, ebben a közegben, ahol oly kicsiny a lehetőség, és oly sok jelentkező van, nem elég egy lábon állni. Igenis kell a fellépési lehetőség, és a koncert, koncertek lehetővé teszik azt, hogy az előadó több arcát megmutassa, több helyszínen hagyja ott névjegyét. Magam is ez utóbbit pártolom, de értem azokat, akik Imit színházi szerepek sokaságában szeretnék látni, musical, operett, sőt némelyek határozottan állítják operaszínpadokon.

De ha már koncert, mit is énekeljen? Nem hiszem, hogy van olyan rajongója, tisztelője, ismerőse Iminek, aki ne tudna , vagy már fejben össze ne állított volna egy listát azokról a dalokról, amelyet az ő előadásában szeretne hallani. Nem vagyok kivétel én sem.

Hosszú a lista. Vannak, akik azt mondják, musical, és énekelje mindazokat, amiket már énekelt, hagy halljuk, hogyan szól most. Mondja el újra, hogy Az élet szép, tudjuk meg, hogy A költő visszatér, merüljön fel a kérdés, Hogy élhettem így eddig én? és hogy élhetnék eztán, ha elmész?, de csak a rend kedvéért jöjjön egy Vidd haza, hisz az ízlés kérdése kinek ki testesíti meg Jean Valjeant. :) De kell István blokk is, hogyne, hiszen Imi életének mégis meghatározó eseménye a társulatos időszak, és az IAK bemutatók. Vele összeforrt lassan már a dal, idézzük vele kapcsolatban sokszor, Szállj fel, szabad madár.. .! És hányan, és hányan akarják most hallani a Börtöndalt, .." kivel Istennek célja van.. sosincs egyedül." Ha HAIR, akkor Bukowsky, vagy Berger?

Gondoljunk azokra, akik Imit csak hősként, nagy volumenű dalokkal tudják elképzelni. Hát kimaradhat-e a Kell még egy szó, vagy az áhítattal hallgatott Hazám, mennyien szeretik az Európát, és mostanában a Föld és ég gyermekeit. Tény, nagyon jól állnak ezek a dalok Iminek, hangjához, alkatához, egyéniségéhez nagyon passzolnak.
És akkor megszólal a másik tábor, na de álljunk meg, miért mindig ezt? Tessék megmozdulni azon a színpadon, tessék játszani a közönséggel, eddig elvarázsoltál, most nevettess meg, vagy hagy tudjak veled énekelni, legyek nyugodtan rekedt a végére, bíztathatsz is.. hogy szoktad?... gyerünk! vagy... nem hallom!..
Hagy zsémbeljenek mások, kell a pörgős Boldog szép napok, jöjjön a Valami Amerika, legyen ott a színpadon a csibész Csókkirály, .. ámuljunk el, jé, Imi táncolni is tud.. és lényének ugyanúgy része ez, mint a pátosz. Ha van valaki , aki még nem tudja.

Most megszólalnak azok, akik talán legrégebben ismerik őt, hohó, és hol vannak azok a számok, amiket régen énekeltél, az akkori zenekarokkal? Tudsz te Republikot is énekelni, Demjén dalokat, és rock and rollt is. Illés slágerek. Ó, énekeltél te régen Takáts Tamás dalt is, mos nem fogsz, ez nyilvánvaló, de azért ez jelez valamit. :)
A hangulat a tetőponton, jöhet egy kis megnyugvás. Mondjuk Máté Péter. A legidősebbek kedvére valami régi, üsse kő, megpróbálod a Meseautót? Édesanyám rajongana érte.

Hogy te Bocellit is szeretnél? El is hiszem. Fogsz is. Itt a vélemények egybehangzóak, énekeld! Olasz dalok, a capella, ó, ez ütős. Time to say goodbay, O sole mio, Besame mucho... Vivo per lei, .. Amigos para siempre... Nápolyi dal. Hogy vendéget kit hívsz, a duettekhez, azt már igazán rád bízom.

És lassan vége, még egy ráadás. Tudod mit? Készülj valami meglepetéssel!

Látod, csak bízd ránk, majd mi gondolatban megtervezünk, elképzelünk mindent. Mosolyogj , persze az álmodozásból visszatérve tudom, ez nem ilyen egyszerű. A munka oroszlán része a tiéd. Nagy feladat, látod, mennyi igény merül fel? Nem lesz könnyű összeállítani a koncert repertoárját.

És az utolsó kérdés... itthon inkább, vagy otthon? Mindenütt várnak, van aki tart attól, hogy csak odahaza lesznek ezek a fellépések, én nem gondolom. Mekkora előny, hogy otthon, és itthon mindenütt ismerik ezeket a dalokat, akárcsak téged, viszont ez a fellépések számát mennyire megnövelheti. De azért nem eltűnni otthon!
Mi maradt még ki? Ó, igen, az öltözék! Hú, hát vannak kedvenceim, de ezt nem részletezem. de ne csak sötét színek legyenek! :)
Így a végére érve látom, ehhez a koncerthez nem lenne elég a szokásos másfél -két óra. Egy torok kevés hozzá. Tudod mit? Azt énekeld, amit szeretnél, ami közel áll hozzád. És ne törődj azzal, ki mire bíztat, színház vagy pódium? Ami megérint, amivel azonosulni tudsz. És persze, ami adatik. Hogy mesélted? 13 éves korod óta volt zenekarod, és velük együtt léptél fel, alig hiszem, hogy ne hiányozna. S milyen jó lenne, ha lenne lemez, saját dalok, és azokból is énekelnél!

Imi! Mikor lesz már tavasz? Már szeretném hallani... mondjuk, Jó estét,Budapest!

Tóth Zsóka írta.: Pécs télen..

A hideg este ellenére, odabennt a színházban igencsak forró hangulat uralkodott (leszámítva a kezdeti zűrt),Vadkerti Imre és Lesznyák Kati szívből jövő éneke, újra "szárnyakat adott a képzeletbeli" a vágyaknak, és elrepítették a nézőket Jacobi Viktor andalító , vagy éppen bohókás dallamaival az operett világába.
A színpadon az egész történet olyan élethű ,- ( köszönet érte a rendezőnek is, és azoknak akik leporolták ezt az operettet, és felújították.)- mintha valós szereplői lennének a művészek a Leányvásárnak, a megálmodott operettnek, és ezért ilyen zseniális, friss, új ez a darab.
Csodás volt újra hallani, élvezni Imre énekét, minden mozdulatát, hangját, ahogy "élt " a jelenetekben!
Annak ellenére, hogy Katinka is elöször úgy nyilatkozott, hogy nem volt szerepálma ez az operett, ennek ellenére mélyen érinti ez a darab, látszik is rajta, és nagyot alakít benne, újra és újra.

Imre , biztos vagyok benne, és tudom, hogy te még jobban érzed már, hogy nem kétséges, hogyan döntött a közönség!
Ezt az operetett neked találták ki! Jó, hogy megtalált téged " Tom Miggles" !
Vastaps, és sikitások, valóban otthonosan érezzük magunkat, és tapsolunk azért is, hogy láthassuk
Vadkerti Imre boldog mosolyát, hogy élvezi a sikert, mint ahogy mi is élveztük az ő előadását!
Legközelebb februárban is készíteni lehet a zsebkendőket az elérzékenyüléshez, vagy nevetéshez.
Pirosra tapsolhatjuk a tenyerünket, és kiabálhatjuk, hogy IMI , IMI, szép volt!!!
Mivel a szinészek és énekesek kreatívitása határtalan, bízhatunk benne, hogy legközelebb is friss, új színekkel fog gazdagodni a darab.
Igenis, legyenek a férfiak, úgy férfiak, hogy felvállalják érzelmeiket. Nemsok a szívecske rajzolás, nem nevetséges, és kedves is a térdre ereszkedés mint a bocsánatkérés, és csodálat kifejezése.
Legyenek a színpadon a férfiak hősök is, bátor katonák, vezérek, poénos vidám fiúk, akik nemcsak az erős karjukat, erejüket mutatják meg, hanem a szívüket is, legalább a színpadon.
Legyenek a nők , igazán nők, ettől kerek ez a világ.
Pécs még télen is szép, ilyen forró hangulatban.

Gál Éva: Leányvásár

Leányvásár Pécs 2010. január 16.

Megboldogult ifjúkorom idején az operett kispolgári csökevénynek számított a maga rózsaszínre festett úri világával.
A fiatalok körében igencsak lenézett műfaj volt. Ennek dacára a színházakban nagy sikerrel ment,
és a rádióból, TV-ből is ömlött az operettmuzsika. Rengeteg dallamot ismerek abból az időből.
Színházban kevés operettet láttam, s amit láttam, azok közül nem hagyott bennem különösebb nyomot egyik sem.
Később néhány musical annál inkább!

S most itt van egy operett, amit újra megnéztem!
Annak köszönhető-e, hogy Vadkerti Imre is játszik benne, vagy hogy a darab nem egy szokványos operett sztori,
vagy annak, hogy az idő múlásával én is változtam, ki tudja?
Egy biztos. Azon túl, hogy élveztem a jó zenét, magát a történetet is élmény volt átélni.
S tény, hogy amióta először láttam, folytonosan ott motoszkált bennem a gondolat, hogy jó lenne még egyszer megnézni!
S most még jobban tetszett!

Hogy miért? Talán azért, mert ez tényleg egy remek darab! És remek színészi teljesítményeket láthattam!
Nem mondom, hogy mindenki egyformán életszerű volt, de ez talán nem a színészeken, sokkal inkább a megírt karaktereken múlott.
Vagy azon, hogy a rendező úgy formálta őket, hogy minden fajta közönségigénynek eleget tehessen.
Így aztán láttam egy primadonnát, akinek a szerepe több árnyalatot mutat, színesebb játékra ad lehetőséget,
mint amit ez a szerepkör szokott. Láttam egy, most nem annyira ártatlan, mint inkább picit „romlott” szubrettet,
s egy, a hagyományosnál is lököttebb táncoskomikust. Színesítette a palettát a meglehetősen groteszk titkár-figura,
a kissé ripacskodásra hajló komika, a szenilis, pénzsóvár, lecsúszott arisztokrata.

De nem volt sehol a szokásos „úri-fiú” bonviván!
Viszont ott volt egy tenyérbe mászóan „gyakorlatias”, önelégült, eszközökben nem válogatós „demokrata” szenátor,
és egy általa kisemmizett, sehová sem tartozó, „országútvándora” cowboy.
Az ő alakjuk, konfliktusuk más környezetben, műfajban –akár filmben- is teljesen elfogadható, hiteles lehetne.
Róluk, és Lucyről, a primadonnáról szeretnék kicsit többet is mesélni.
A történet lényege több helyen is olvasható, nem akarnám a szót szaporítani a részletes meséléssel.
Így is elképesztően szószátyár lettem.

Harrison, a szenátor egy-két kivételtől eltekintve, csaknem mindig prózában szólal meg. Recsegős, kásás
hangja nagyon jól illik köpcös alakjához, és a jelleméhez. Mint tudjuk, az ő lányát, Lucyt veszi feleségül csellel Tom Miggles.
Harrison erkölcsileg, lelkileg az események hatására sem változik, minden követ megmozgat, hogy a Miggles által
megváltoztatott status quot visszaállítsa, és megőrizze. Nem tanul a történtekből semmit. Inkább elveszíti a lányát.

Tom Miggles, a cowboy úgy jelenik meg a színen, mint a hely erős embere, aki becsületes, de ellentmondást
nem tűrő kemény fickó, s aki érzelmileg senkihez, semmihez nem kötődik.
Aztán megpillantja Lucy Harrisont –akiről még semmit nem tud-, és megtetszik neki a lány.
Innentől kezdve nincs megállás! Amíg a legtöbb szereplő végig ugyanolyan karakter marad, a jellemükkel
nem történik semmi, addig ez a két fiatal annyiféle érzelmi állapoton megy keresztül, s annyit változik,
hogy azt kell mondjam, ennek a folyamatnak a megformálása még prózai színpadon sem lehet könnyű.

Lucy, az elkényeztetett, szeleburdi kislányból komoly, apjában mélységesen csalódó, felelősséggel döntő, szerelmes nő lesz.
Tom pedig, a kicsit csélcsap, a házasságtól, és minden kötöttségtől irtózó, bosszúvágytól fűtött vándorló „senkifia”,
a cselekmény mindkét vonulatán –a szerelmi szálon, és a Harrison iránti gyűlöletében is- nagyon sok színt mutat.

A vidéki kocsmában olyannyira ritka, szép, nagyvárosi kisasszony látványától hirtelen megszédült fickó,
aki sehall-selát módon csetlik-botlik Lucy körül, s teljesen belehabarodik, a leányvásárra taktikát vált.
Már tudja, ki a lány. Már nem hódol, hanem hódít!
A nőknél sikerekhez szokott férfiak eszköztárát bevetve nem is eredménytelenül. Lucy, akit már egyébként
is lenyűgözött a barátnőjét megmentő cowboy bátorsága, gyakorlatilag teljesen a -számára szokatlanul nyers, erős- férfi hatása alá kerül.

Aki az egy napra szóló bolondos esküvő előtt megint változik. Már nem csak tetszeni, hódítani akar, hanem szeretetre vágyik.
Most aztán maga sem tudja, hogy kimutassa, amit érez, vagy titkolja?
Ujjait a nadrágszíjba akasztva, mellét kidüllesztve, hosszú léptekkel parádézik a lány előtt, s belekezd: HA…….szerelmes lennék….
És –feltételes módban- szerelmet vall. Aztán a lány reakcióit látva –aki belemenve a játékba szintén elmondja,
milyen szerelemre is vágyakozik-, egyre jobban megfeledkezik magáról, elragadja a hév, és szenvedélyesen kimutatja az érzelmeit.

Hidegzuhany: a lánynak a dolog még csak játék. Tom megalázott, sértődött, dühös.
De a lány tovább ábrándozik a szerelemről, s ez mégiscsak reményt keltő, s elég önbizalmat ad ahhoz, hogy ne adja fel.
A játék-esküvőn aztán megint a kemény Migglest látjuk. Mivel közönsége van, s elvárják tőle, a nővel még az esküvői csók
közben is úgy bánik, ahogy egy valamirevaló vadnyugati fickóhoz „illik”. S Lucynek egyáltalán nincs ellenére a dolog.
Ám eljött a bosszú ideje! Miggles közli, hogy a játék-esküvő valódi volt. Teljes döbbenet. Harrison és családja le van sújtva.
Miggles élvezi a hatást. A fölényét. Magabiztos. Határozott. Gunyoros.

Aztán kettesben marad a „feleségével”. S ott áll a férfi, aki már nem játszik semmiféle színjátékot.
A felháborodott számonkérésre őszintén felajánlja azt, amit adni tud: a szerelmét.
Lucyt –a gazdag lányt- persze a tőrbecsalása miatti düh, apja iránti szeretete, s a szegénységtől való félelem is mozgatja.
Vonzalma ellenére visszautasítja. Tom, mielőtt elbúcsúzik, bátortalanul mégis a lány ujjára húzza az eddig
titokban őrizgetett jegygyűrűt, s utána magába roskadva távozik. A nézőtérnek háttal, némán megy ki a színről,
de minden csalódottsága, keserűsége ott van a lépteiben, a meggörnyedt hátán.
Lucy előbb a csüggedten távolodó férfit, majd a gyűrűt nézve döbben rá, hogy őt valóban szeretik.
A felismerés után felváltja arcán a haragot a boldog mosoly, ami néhány pillanat múlva néma zokogássá omlik,
hisz épp most dobta el magától azt, amire, akire vágyott.
A távozó Tom már a nézőtérről néz vissza a lányra, s végtelenül szomorúan, vágyakozva énekli:
Ha lennék egy lánykának édes, szerelmes babája….
Lucy a színpadon sír, én meg zsebkendő után kutatok a táskámban. Vége a felvonásnak.
(Hja, az ilyen szentimentális lelkek, mint én, vevők az ilyesmire…….

A történet egy gőzhajón folytatódik, mert Harrison kiötlötte, hogy ha hat hónapig távol tartja lányát a férjtől,
akkor a házasságot érvényteleníttetni lehet. Tervei szerint utána Lucy a pénzsóvár, szenilis gróf
lökött fiacskájának felesége lesz. A pénzhez meglesz végre a rang is.

Mindenki unja már a fél éve tartó céltalan hajókázást, s készülődnek egy kikötés előtti búcsúestre.
Közben, mi, nézők behatóan tanulmányozhatjuk az öreg gróf pénz utáni sóvárgását,
s fiának Fritz grófnak és titkos nejének –Bessynek- örökös csetepatéját.
Mígnem egyik éjjel tanúi lehetünk, hogy Lucy, kabinjának ajtaja előtt állva, vágyakozva gondol az eltaszított fiúra,
s lenn a fedélzeten egy szakadt, piszkos ruhás fiatalember szintén szerelméről álmodozik.
Tom Miggles az. Látja a lányt, de Lucy őt nem. Gondolataikat pedig csak mi halljuk, egy szép szerelmi kettősben.
(Én jobb szeretem, ha nem kell egy férfit ilyen helyzetben látnom, ha nem fedi fel egészen a lelkét, de így, hogy a lány
is kitárulkozott, megoszthattam a figyelmem kettőjük között, s nem éreztem a jelenetet annyira édeskésnek.
Bár a rendező jobbat is kitalálhatna az ölelős mozdulatok helyett. A kevesebb lehet, hogy több lenne.)

Másnap Harrison minden matrózt, munkást a fedélzetre hívat, hogy kifizettesse a bérüket, s ekkor derül ki,
hogy Miggles mindvégig ott dolgozott fűtőként. Hiábavaló volt tehát a hajókázás. Miggles ismét a régi pimasz fickó.
Az őrületbe kergeti Harrisont a magabiztosságával, csípős megjegyzéseivel. Apósa, akit pimasz vigyorral a képén
apinak szólít, már csak abban bízik, hogy a lánya ki fogja dobni ezt a szemtelen parasztot.

Téved! Mert a lány nagyon is örül, hogy látja a fiút, s amikor kettesben maradhatnak, boldogan lubickolnak az érzésben,
hogy kölcsönösen szeretik egymást. Egy tüneményes kis jelenet ez, ahol nem eget rengető érzelmi kitöréseket látunk,
hanem aranyos kis évődést, szégyenlős pici vallomásokat, s mégis sugárzik róluk, hogy boldogok.
( Csak azt nem értem, mért rajzoltat a rendező felnőtt emberekkel szivecskéket a levegőbe?
Meg mért kell szegény Tomnak térden gyalogolni? )

„Apinak” újabb ötlete támad. Jöjjön el a fűtő is a búcsúestre , de frakkban! Majd nevetségessé válik benne, s Lucy kiábrándul.
Terve valóra válik, de egészen más okból.

Tom nagyon is jól fest a frakkban. Tudja viselni. Elegáns, magabiztos, határozott. Mindenki elámul tőle.
Harrisonnak nem tetszik a dolog, gyanít valamit: „Nem egyszerű kis farmer ez, túl jól áll rajta a frakk”.
S valóban: Tom elérkezettnek látja az időt, hogy felfedje kilétét, s leleplezze Harrisont.

A vádbeszéd megrendítő. Haraggal, indulattal kezdi. Aztán elmerül az emlékeiben, s szinte csak az apja szenvedését látja.
Majd ismét visszatér a jelenbe, s míg apjáról mesél, odasétál Lucyhez, finoman megsimítja az arcát, jelezve,
hogy szereti őt, de utána kíméletlenül lecsap Harrisonra. A szenátor egyre nagyobb zavarban hallgatja a történetet,
s mire Tom apja kifosztásának körülményeit kezdené, rá is szól, hogy hallgasson. Közben már szinte menekülne,
de a terem szélén bénultan megáll. Tom kinyújtott karjával távolról is szinte a falhoz szegezi.

Miggles hangja nagyon széles érzelmi skálán mozog. A bánattól a dörgő, villámló haragig rengeteg árnyalat megszólal.
A mozdulatai, egész teste a visszatartott indulatról árulkodik. De fegyelmezi magát.
S végül mégis épp a szeretett lányt rántja magához erőszakosan. „A kincs helyett kincs kell nekem”

Lucy a beszéd elején még párjára büszkén, mosollyal az arcán várja az önleleplezést, de a történet végére egy világ omlik össze benne.
Becsapták! Csak eszköz volt! Egy bosszú eszköze. Gyönyörű dalban sírja el csalódottságát.
Haragjában megüti Tomot, s a férfi lesújtva hajtja le a fejét a pofon után. Nem erre számított.
Még megalázkodik egyszer: Koldus leszek én .....Kunyhóm palotád…
De hiába. Lucy lezárja az ügyet: Menj, tiéd a nagyvilág!
Harrison megkönnyebbül. Győzelem.
Függöny, taps, zsebkendő.

A harmadik felvonásban három hősünk közül Lucyé a főszerep. Egy véletlen folytán megtudja,
hogy tényleg igazak Miggles vádjai, s apja vétkes Fleetwood halálában. Késedelem nélkül hívatja Tomot, s szakít apjával.
Nyoma sincs már a szeleburdi kislánynak. Felnőtté vált komoly nő áll előttünk, aki most már választ.
Amikor Tom Miggles belép, egy apja gyilkosának ugyan megbocsátani nem tudó, de mégis nagylelkű férfit látunk,
aki az elszenvedett csalódások után nagyon megkomolyodva, mosolytalanul tér vissza, hogy magával vigye szerelmét.
Harrison megtörten veszi tudomásul, hogy nincs bocsánat.
Elhagyja a termet, de távozóban még próbál lányának visszaütni: Csak meg ne bánd!
Lucy még utána lép, de megszólal a zene, s Tom magához húzza.

Finálé: A dallam régi: „Egy szép nap reggelén tehozzád visszatérek, akkor aztán teérted élek…”
Nincs ragyogó mosoly, sugárzó, önfeledt boldogság, mert a döntés fájdalmas.
Ez a finálé inkább csak a közönségnek szól. A történetben már nincs jelentősége.

A komikus szereplők még sok-sok epizóddal tarkítják a történetet, s vidám, önfeledt percekkel
ajándékozzák meg a közönséget, de én most arról szerettem volna mesélni, hogy engem miért fogott meg annyira ez a darab.
Persze, nagyon jókat visongtam, de igazán nagyon jól esett belefeledkezni a mesébe is,
s bevallom, a mélyebb nyomot másodszor már ez az andalító történet hagyta bennem. Öregszem!

S hogy miért írtam ilyen részletesen?
Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy elmondhassam: annak ellenére, hogy ez egy könnyed darab,
többek között Tom Miggles figurája egy igényes, összetett szerep. Hogy aki nem látta is elképzelhesse.
Imre szerencsés, hogy megkapta ezt, s minden elismerést megérdemel, mert szinte maradéktalanul jól megoldotta.
Sokkal több arcát kellett, hogy megmutassa, mint akár Koppányként. Koppány még ebben az új felfogásban is
emblematikus figura, Miggles pedig egyszerű hús-vér ember. Aki sokféle. A helyzettől függően.

Ahol nekem nem tetszett, ott is úgy érzem, inkább a rendezői koncepciót nem tudom elfogadni, és senkivel sem
tudnám elképzelni azt a megoldást. Például a szivecske rajzolgatást, vagy a lány után futkosó elvarázsolt „kisfiút”.
Aranyos volt, és jól esett látni Imrét így is, de nekem Imre nem kisfiú. És Tom Miggles sem az!
Bár, ki tudja, az ember meglepődik néha, hogy mire képes a szerelem. A rendező helyében én azért keményebbre
hagytam volna a hirtelen szerelembe eső cowboy figuráját is, de ez legyen a legnagyobb bajom!
Jó volt Imrét látni a humoros jelenetekben is, de nekem akkor tetszett igazán,
amikor haragos, vagy komoly volt, s akkor, amikor indirektben játszott.
Ha nem azt mondta amit gondolt, de azért mégis tudni lehetett, hogy mi jár a fejében.
Szóval amikor igazán pasis volt. Szerencsére a darab legnagyobb részében ilyennek kellett lennie, és ilyen is volt!

Lucy és Tom szerepe tele van finom kis gesztusokkal, tényleg nagyon emberi, és hihető.
Lesznyák Katalin most sokkal jobban tetszett, mint az első alkalommal. Sokkal árnyaltabban, érzékenyebben játszott.
Látszott, hogy összeszoktak már Imrével, és nem tartja már a távolságot, hanem elfogadta partnernek.
Imre pedig még bátrabb, határozottabb volt. S akár rendezői utasításra ment minden kis apróság,
akár voltak benne Imrének saját ötletei, improvizációi is, a lényeg, hogy nagyon jól csinálta.
A mozgása, játéka természetes, a hangja kifogástalan. Hiteles, és nagyon szerethető Tom Migglest láttam.
Örülök, hogy rászántam magam mégegyszer.

palam Leányvásár 2010 jan. 16.

Blog, tehát őszintén:

Még nem láttam a Leányvásárt. Sajnos. Régen szerettem volna, de Pécs és Kistelek, nem a szomszédban van. Sőt!

Szóval minden összerakva az ország különböző tájáról érkezve Budapest, Zalaegerszeg,Eger, Felvidék, Balaton…

15 óra. Még kinn fagyoskodunk. Későn engedik be a közönséget az épületbe, jócskán későn. Egyértelmű, hogy valami zűr van. Ruhatár, indulunk fölfelé a nézőtérre, ekkor valaki fölfedezi, hogy Gregorovics neve van kiírva. Megtorpanunk, első reakció a düh. (Többen még délelőtt is megnézték neten és Imi neve szerepelt) Nándi (kedvenc , illetve kedvenccé vált nézőtéri rendészünk) elmagyarázza, hogy közbejöhet betegség, bármi, ezért van a kettős szereposztás. Délutánin és estin is Gregorovics lesz. Mi ezt persze, nem vesszük szó nélkül tudomásul. Persze, elmondjuk azt is, hogy biztos ,hogy Gregorovics jó színész, mi ezt nem vitatjuk, de mi Imit szerettük volna látni a Leányvásárban. Kedvenc rendészünkre hirtelen rázúdítjuk, hogy ki vizsgát halasztott, ki Egerből jött, ki Szegedről,ki Zalaegerszegről, ki nem utazott haza, stb. emiatt a két előadás miatt. Már ott akarjuk hagyni az egészet. Persze igyekszik bennünket rábeszélni, hogy menjünk be, végül így döntünk. Eddigre már többünk agyában a dühöt egyre jobban háttérbe szorítja az aggodalom. Mi van? Délelőtt neten még Vadkerti... A színház kapuját későn nyitják... Egyértelmű idegesség a jegyszedők, ruhatárosok részéről... Nándi... Mire gondol az ember lánya… valami baj történt…

Leülünk. Indul az előadás. Duhaj Jim a színpadon. Kiabál a serif-kocsmáros: Tom Migles! Beront a cowboy, dörren a pisztoly… Hisz Imi van a színpadon… Látjuk, de nem hisszük. Megszólal, pláne mikor elkezd énekelni, onnantól nincs kétség….

Hát, így indult.

Az hogy az első felvonás utáni szünetben Nándi elmondta, hogy ő nézte el a szereposztást és írta ki rosszul, mire elmagyaráztuk neki, hogy emiatt nemhogy majd a délutánira nem mentünk be, és nem vártuk volna be az estit, hanem hajszálon múlt, hogy nem hívtuk fel az estire érkezőket, hogy mi a helyzet… már egy külön tévedések vígjátékával felér.

Visszatérve: én először láttam a Leányvásárt, nincs összehasonlítási alapom. Maga a történet, az elkeseredés, szerelem, bosszú, ezek összeütközése akár tragédia, zenés műfajban opera is lehetne. De ez operett.

Az első felvonásban ha nem tudná az ember, hogy Tom Migles valójában a kifosztott és sorsára hagyott Fleetwood fia, akkor is rájönne. Tom Migles egyszerre kemény cowboy, vagány, vigyori csibész, és elkeseredett ember. (A seriffel való párbeszéde Harrisonról, illetve Fleetwood sorsáról, aki a serif emberei szedtek össze) Lucy és Tom találkozásánál – még nem tudja, hogy Harrison lánya – Bessyt menti meg, de Lucy varázsolja el. Vagy mégsem? Egyszerre a kettő. A Leányvásárnál Tom már tudja, hogy ellensége lánya, akibe beleszeretett. Ekkor már háttérbe szorul a bosszú. Játék. Évődés. Lágyság és bosszúvágy. Szépen szólnak a lírai dalok. Itt még csak a kemény cowboy – lírai szerelmesnél tartunk. A többiekről szólva fergeteges a Bessy – Fritz páros. Harrison tenyérbemászóan politikus. Az öreg gróf…. Esek kelek – eladó az egész világ és mégsem tud rá az ember haragudni(Végkielégítéses poén…)

Nem megyek végig a történeten, ezt már megtették sokan előttem. Imitől már az első felvonásban hallunk olyan dalokat, pl. Kérdezd a fát, stb. amelyek nagyon szépen énekel, és nem meglepetés, hogy tudja.

A második felvonásban  nagyon jól megkoreografált jelenet ahogy Lucy és Tom egymásról álmodozik. És nagyon szépen szól.  Visszatérve,  az estélyjelenetben az ember halálra neveti magát Fritz és Bessy kettősén és a koreográfia a Giloloban. (összességében az öreg gróf és a titkár is nagyszerű)

Rég volt – ez az a bizonyos Lonka által említett frakkos megjelenést követően elénekelt dal. Hát itt aztán – ível és szárnyal – szépen tisztán, kitartott hangokkal. Ezt a dalt ismertem korábban. Szinte operai szint. És ahogy ez szól... Meglepetés. Ahhoz képest, hogy előtte mit össze szurkapiszkálta a „papit”  csibészes vigyorral, ez dráma. Egy ember drámája. Nem tombol. Közöl. Közben megsimítja Lucy arcát. Téged akkor is szeretlek, ha az apád…. megölte az én apámat

Tényleg kár ezt a drámát, két ember drámáját, hisz az egyik szeret, de saját identitásáért küzd  (a meghalt apjáért), a másik szeret, de a saját identitását nem akarja elveszteni, (az élő apját),  megtörni a komikus jelmezbe öltözött Fritz előrángatásával. A délutáni előadáson Imi minden szavát lehetett ebben a dalban érteni, az első sorból. Az estin páholy – jobb oldal már nem. (Tegyem hozzá, onnan a fél színpadot nem lehet látni, pl. a söntést egyáltalán nem, a felső erkély kétharmadát nem. Ha délután nem láttam volna, sok mindent nem is értek. Ezt a rendezőnek kéne mérlegelni, illetve különböző helyekről megnézni).

Utolsó felvonás: végre egy pillanat, ahol ember volt Lucy. A Bessyvel való párbeszédnél igen, Egyébként nem éreztem belőle a primadonna mögött az embert.

A Lucy levelére megjelenő Tom és Lucy kettőse, megint nagyon szép

Még rengeteg apró részletről lehetne írni , pofon és társai, vagy szinte mindenki tévesztett szöveget, stb.

De az a lényeg, hogy mindkettő nagyon jó hangulatú előadás volt. az elsőn vastapssal és sikítással az estin konszolidált tapssal  történő ünnepléssel, de vastapssal.. És Imi dalban is és prózában is gyönyörűen hozta az darab minden pillanatának az adott érzelmi állapotát.

Lonka: Leányvásár, 2010 január 16

Ezen a hideg, szürke napon többen indultunk Pécs felé. Szegedtől a Felvidékig, Egertől Veszprémig, és Pestről is. Nem gondoltuk, hogy milyen negatív élménnyel leszünk gazdagabbak, illetve terheltebbek.

A színházba eleve jókora késéssel engedtek be minket, és ott a rendész megerősítette azt, amit kiírva láttunk, miszerint a férfi főszereplő nem Vadkerti Imre, hanem Gregorovics Tamás lesz. Hitetlenül álltunk, a döbbenettől szólni nem tudtunk, de a rendész úr nagyon hivatalosan elmagyarázta nekünk, hogy ehhez a színháznak joga van, ha bármi közbejön, vagy történik, megváltoztathatja az aznapi szereposztást. Közbejön? Történik? Egyre vadabb gondolatok kergették egymást a fejünkben, később bevallottuk egymásnak.

Gyors egyeztetés, ha már itt vagyunk, megnézzük a délutáni előadást, az estire szóló jegyeket megpróbáljuk visszaváltani, és indulunk haza. Persze a véleményünket is elmondtuk, hogy ha van jog, akkor létezik kötelesség is, és korrekt tájékoztatást kértünk volna, neten, pénztárnál, és ahol erre mód van.

Fájó szívvel, lógó orral, mindenki saját vérmérsékletének megfelelő érzelmekkel foglaltuk helyünket az első sorban, zömmel bal oldalon. A legjobb helyek.

Függöny fel, kezdődik. És akkor a kocsmai verekedés zajának elhalása után megjelenik színpadon Tom Miggles… Vadkerti Imre. Az első szavak némelyike nem tűr nyomdafestéket, az én első szavaim bennrekednek. A következő 10 perc eltelik úgy, hogy az egymásnak szóló integetések, sóhajok, sugdolózás eltereli figyelmünket, nem is tudjuk, mi történik a színpadon. Az első sor egymást lökdösi, egymás lábát veregetjük.

Majd helyre áll a béke. Már az eseményeket figyeljük. Minden előadás más, és más. Ez is. Megszokott gesztusok hiányoznak, és soha nem látott mozdulatok jelennek meg. Mintha a szövegkönyv is más lenne. Hja! a művész szabadsága. Pálma először látja, súgom neki, a darabnak ezt a változatát én sem láttam még.:) Jól szórakozunk, mindazok, akik nem látták annyiszor, mint én, nem is értik mit kuncogok folyamatosan.

Az első felvonás után alig várjuk, hogy a rendészt lekaphassuk a tíz körméről. Bosszúnktól az menti meg, hogy szánom-bánom arccal vár ránk az aulában. Kiderül, ő rontotta el, mert elnézte a fellépőket! Már nevetünk, és arra kérjük, ha legközelebb bizonytalan ebben a kérdésben, forduljon hozzánk, nálunk jobban senki sem tudja a szereposztást. Közös fénykép is készül a nagy megkönnyebbülés örömére.

kedvenc rendészünk....

2. felvonás. A hajó, kedvenc felfogásom. Most is nagyon jó. A tévedések folytatódnak, kimarad az „api”, és az ezt körülölelő mondatok, sokak kedvence. Imi csillogtatja humorát, de ez akkor is hiányzik, igaz, mondta volna ő, de nem hagyták szóhoz jutni. Kéretik nem kihagyni!!

Amikor „Tom” megjelenik frakkban, Pálma szeme tágra nyílik. Innen őt figyelem. Egyre előrébb hajol, majd megmarkolja a karomat. Eszembe jut egy karszorítás, amelyről sokat hallottam, egy másik előadáson. Itt nem kell félteni Imit, az előadást, én tudom, de Pálma nem. Izgul. Az utolsó hang után azt mondja ….. ezt nem hittem volna….ez megvan… ez nagyon jó… . Imi gyönyörűen énekelt. Ez az a jelenet, amely drámaiságával nagy hatással van rám. Vannak, akik ugyanakkor azt mondják, hogy ez alatt a jelenet alatt olyan gegek vannak, egy-kettő, amely ugyan arra hivatott , hogy az operett klasszikus típusjegyeit megőrizze, de itt inkább zavaró. Ezen érdemes lenne arra illetékesnek elgondolkodnia, talán. Amikor ebbe a feszült, komoly helyzetbe Lucy berángatja fűszoknyába bújt új vőlegényét, felkacag a nézőtér. nem odaillő. Ugyan ebben a jelenetben hívták fel figyelmemet egy szép mozdulatra, amely eddig elkerülte figyelmemet. Ami alatt Tom Lucy apját hibáztatja, vádolja keményen, odalép Lucyhoz, és gyengéden megsimítja a karját. Jelzés, dühös vagyok, bántom az apádat, de téged szeretlek.

A 3. felvonás a szokásos hapyend. És aztán a szokásos siker. A magyarországi színpadokon új szokás van kialakulóban. Ahol egy társulatos színész is színpadra lép, és legalább egy drukker ott van, ott a vastaps mellett sikítozás is várható.

Taps és sikoly, sikoly és taps. Szinte otthon érzem magam.

Az esti előadás is sikeres, de látványos, mennyivel visszafogottabb a közönség. Taps itt is, de konszolidáltan. Összességében a nagy ijedtség után, nagyon jól szórakoztam. És mielőtt hazaindultam, megvettem a legközelebbi előadásra is a jegyet, tehát február 19-re.

Lonka: István, a király

Hozzáférhető, és tudható immár, hogy ebben az évben hol láthatjuk az István, a királyt. Sokan hitték hogy vége, és sokan voltunk akik titokban, aztán már nem titokban bíztunk abban, nem lehet még vége.
Tehát:

2010. június 4. Mosonmagyaróvár teljes IAK
2010. július 3. Szekszárd Keresztmetszet
2010. július 21. Ópusztaszer Keresztmetszet
2010. augusztus 20. még nem egyeztetett helyszín teljes előadás

Soha rosszabb nyarat!

Leányvásár

Ha már blog, mármint napló, és ezt a szó szoros értelmében veszem, leírom, hogy jelen helyzet "kissé" megnehezíti a hétvégét.
Kristóftól karácsonyi ajándékként a Pesti Magyar Színházba kaptam jegyet a La Mancha-ra. (Egyik kedvencem.  "Megértem 40 évet, láttam életet és halált..." - Cervantes monológja a kútkáván)
Kristóf nem tudta, hogy nekem már jegyem volt addigra a Leányvásárra, 16.-ára, Pécsre. Már régen szerettem volna - élőben - Leányvásárt nézni. Lonkával és Évivel megszerveztük a jegyvételt.
Ugye, Kistelek nem a szomszédban van, pláne ha Pécshez nézem.(Vonattal két átszállás normál körülmények közt) Bármennyire szerettem volna korábban látni a Leányvásárt, eddig nem jött össze.
Csak halkan jegyzem meg, egy budapesti előadás megtekintése is hatalmas nehézség egy "vidékinek", mert tömegközlekedési eszközzel előadás kezdetére még eljutsz, de előadás után már vissza nem. Ugyanis vissza se vonat, se busz. Szállás, stb. Még nehezebb, ha nem Budapesten van az előadás. Vidékiként, másik "vidéki" településen ilyen sugaras szerkezetű közlekedési hálózattal, .....
 És Szeged felé az utolsó vonat elmegy 3/4 9-kor.
Jött a BKV sztrájk és a vasutas szolidaritási sztrájk (mindkettővel egyet is értek), de ez a nehézségekre rátett egy lapáttal.
Tehát, megjegyzem, sztrájk nélkül eljutni Pécsre, megoldhatónak látszott, igaz, két nap utazással és szállással, így még a menetrendben is leírtaknál is nehezebb.
P