FEFE után hazafelé..., avagy véletlenek márpedig nincsenek

Két István, a király előadás a Ferencvárosban... A pénteki előadás is jó volt, de a szombati nagyon jó!!!! Nem kezdek részletes elemzésbe, nem kezdem el összehasonlítgatni a két napot. Nagyon élveztem. Szombaton annyira belefeledkeztem már sokadjára, hogy ugyanúgy izgultam, sírtam, mosolyogtam, lázadtam, reménykedtem, nevettem, felháborodtam, meghatódtam... Mintha először láttam volna...
De mint mondtam, most nem elemezni fogok. Más téma, ami most blogírásra késztet.
Tehát:
Vasárnap a 12.50-es vonattal akartam hazajönni. Ennek egyszerű oka van. Úgy föl voltam pörögve a szombati este után, hogy bizony már kezdett virradni, mire elaludtam. Tehát délelőtt jócskán belehúztam az alvásba. (Mondjuk, hogy bizonyos dallamok, képek, jelenetek, pillanatok álmomban is előjöttek, talán nem csoda.)
Végül 11.45-re kinn voltam a Nyugatiban és utolsó pillanatban eldöntöttem, hogy mégis futok a 11.50-es vonathoz. Épp, hogy elértem. A már mozgó vonaton gyalogoltam előre vagy három kocsit, majd találomra nyitottam be egy fülkébe, ahol egy 30-as nő ült egyedül. Cigarettázott és bámult ki az ablakon. A köszönésemre sem reagált, csak mikor már leültem vele szemben. Rám nézett és mint aki akkor tért magához kezdett beszélni...
- Jajj, ne haragudjon, de jóformán semmit nem aludtam az éjjel! - mondta, majd hozzátette:
- Végigbeszélgettük az éjszakát a barátnőmmel. Mondtam neki, hogy semmi baj, ismerős valahonnét az ilyesmi. Aztán ő folytatta:
- Tudja egy olyan előadáson voltunk tegnap, ami után egyszerűen nem lehetett elaludni! - mondta, megint csak elrévedező tekintettel. Persze, hogy kíváncsiságom feléledt és megkérdeztem, pedig már előre sejtettem a választ:
- Milyen előadáson voltak? És azt a választ kaptam, amire számítottam.
- FEFE-n. Az István a királyon! Azóta sem tértem magamhoz! - mondta megint elálmodozó szemekkel.
Voltam olyan "aljas", hogy nem mondtam, hogy én is onnan jövök, ráadásul hasonló lelkiállapotban. Egyszerűen bűnös kíváncsiság hajtott, hogy vajon hogy látja valaki, aki elfogulatlan. Hogy mi jön át annak, aki először vagy legalábbis nem sokadszorra látja. Úgyhogy megkérdeztem, hogy először látta-e a darabot. Elmesélte, hogy a régi változatot látta filmen és 1984-ben a Szegedi Szabadtérin. És hogy sokszor hallgatták, hallgatják a régi felvételt. Elmondta, hogy a Társulatost pedig a 2008-as Szabadtéri főpróbán nézte meg. Magamban arra gondoltam, hogy így még jobb, mert van összehasonlítási alapja. És innentől kezdve dőlt belőle a szó... Nem tudom szó szerint idézni, meg hosszú is lenne hiszen jóval Cegléd utánig másról sem folyt a szó... A lényeg:
- Tudod -kezdte, mert akkor már persze tegeződtünk - a királydombi lelkesített, meg lázadtunk vele. Az azért volt jó. Ez meg azért, mert amellett, hogy lelkesít, emberek vannak a színpadon. István is változik, Koppány is. Gizella leplezetlenül szerelmes és féltékeny. Réka reménytelenül szerelmes és félti az apját. Összetettebbek a szereplők és a dalok nagyon jól szólnak. Jobban, mint a királydombi felvételen.
Persze szerepemben maradva megkérdeztem, melyik tetszett a legjobban és miért.
- Hát erre nehéz mit mondani - válaszolta. - Talán az amikor Koppány azt énekli, hogy Szemtől szemben így kívánja tisztességünk, meg az amikor Réka kéri az apját, hogy ne legyen háború és Koppány arról énekel, hogy már elkésett a békevágy... először Rékával aztán Istvánnal.
Nem mondom, hogy nem dagadt a mellem, de még hallgattam, csak arra kértem folytassa.
- Néha azt sem tudtam, hova nézzek. - folytatta. - Azokat nézzem, akik elől énekelnek, vagy a szemek csatáját a háttérben.
Persze megkérdeztem mire gondol.
- Van egy jelenet, - mondta - mikor István gyászolja az apját és Koppány és Sarolt farkasszemet néz. Félelmetes! Vagy amikor az elfogott Koppány követi Istvánt a szemével. Meg sok ilyen rész.
Ekkor én már nagyon örültem. Tehát nem csak mi vesszük észre, akik sokadjára látjuk.
- És Te kinek szurkoltál? - kérdeztem.
- Koppánynak. - mondta határozottan. - És nem csak 1983 miatt.
Ez nekem elég volt. Nem forszíroztam tovább.
- Mesélj még! - kértem.
- Volt ahol együtt akartam énekelni, pl. a Szállj fel szabad madárnál, a Nap fénye világosságot-nál. Volt ahol nevettem, mint az uraknál, vagy mikor a főpap keresi, hogy hova tűnt István. Viszont amikor hozzák a foglyokat, megsajnáltam a főpapot. Volt ahol fölháborodtam, volt ahol sírtam... A végén nagyon... Képzeld el, hogy elkezdődik a Himnusz és persze mindenki feláll. Áll az egész nézőtér. István felnéz az égre, leteszi a koronát, letérdel és bejön Koppány. A kezét nyújtja Istvánnak és felhúzza. És közben egymást nézik. Ez csodálatos pillanat volt. És az amikor visszatapsolás után újra elénekelték a Felkelt a napunkat akkor együtt énekeltem velük. És képzeld el, hogy én a harmadik sorban voltam és az első sorban egy társaság összekapaszkodva, velük egyszerre mozgott...
Na, itt nem bírtam tovább...
- Az első sorból néztem pénteken is és tegnap is - vallottam be. Egy percig néma csönd. Aztán annyi:
- De jó neked! Ti annyira együtt vagytok.
Hát itt meg én nem tudtam megszólalni. Aztán persze folytattuk a beszélgetést, hogy én hányszor láttam az István a királyt különböző rendezésekben, melyikről mit gondolok, említettem a face-t, a rajongói klubot, az iwiw-et, a blogot... Megbeszéltük, hogy értesítsem, hogy hol milyen fellépés lesz. Beszéltünk magánjellegű dolgokról és rengeteg mindenről. Aztán email címet és telefonszámot cseréltünk. Stílusosan a szombati előadás jegyének letépett szelvényén. És mára az iwiw-en ismerősöm Hajnalka. Ő is elmesélte, hogy eredetileg későbbi vonattal akart jönni. De egyszer csak úgy érezte, hogy el kell induljon. Előttem pár perccel ült be a fülkébe. Én is elmeséltem, hogy értem el pont ezt a vonatot... És megbeszéltük azt is, hogy véletlenek márpedig nincsenek!