Egy évvel ezelőtt ki félelemmel, ki örömmel, ki vegyes érzelmekkel indult útnak Szeged felé. Szeged, Szabadtéri Játékok, István, a király. Különlegesség, István szerepében ezúttal Vadkerti Imre. Jómagam, egy augusztus 1.-re szóló jeggyel a zsebemben, azt hittem, a nyár nagy élménye már az enyém, amikor megjelent a hír a "szerepcserés" előadásról. Nem volt kérdés.. annál inkább az, miként jutok el a helyszínre, és éjszaka haza? Megoldódott. A mai napig nagyon köszönöm, és szeretettel gondolok Fótos Évire, és párjára, aki azóta már nincs közöttünk. Ismeretlenül vállalták a fuvart. Nélkülük, szándék ide vagy oda, nem láttam volna ezt az egyestés eseményt.
Egy év telt el.. olvasgatom az akkori véleményünket, írásainkat.. mosolygok. Egy év távlatából érdekesek. Ma már arról beszélni, ki kit féltett jobban, kellett -e valakit egyáltalán félteni, vagy csak túlragoztuk a dolgot.. kár is beszélni. Mindegyikünknek megvan a maga elképzelése, miért is jött létre ez az előadás, és miért csak egyszer. De ma már... emlék.
Szeged rekkenő hőséggel készül. Miközben elfoglaltuk helyeinket, én a 2. sorban, persze bal oldal, gondolkodtam, szegények ott fenn a színpadon, hogy fogjátok bírni ezt a meleget? Nehezen telt az idő, láttam jönni ismeretlen ismerősöket virágcsokorral, és lassan megteltek a nyitott szektorok.
A rendező lépett a színpadra. Szikora is fontosnak tartotta elmondani, miért ez az érdekes előadás. Némi magyarázat, később az ő szavait is mindenki másként értékeli, de ez is a múlt ködébe vész már.
Az előadás hangulata, a szereplők játéka örök élmény. Emlékszem, mennyire vártuk, jöjjön már István.. és egyszer csak ott állt.. a király... és kiderült, nem csupán mi izgulunk a nézőtéren. :) Aztán az izgalom, a szorongás oldódott fenn, és lenn egyaránt. Miközben mindenkit magával ragadott a történet. Halad a mese, a cselekmény, .. elvarázsolódunk újra. Az előadás szünetében, és azt követően nekem sikerül olyan ismeretségeket kötnöm, amelyek mai napig élnek, sőt, napjaim egyik meghatározójává váltak azóta is. Akkor persze ki hitte volna ezt..
A második felvonás alatt is érezzük, nem mindennapi előadást látunk, nem mindennapi munkát, akarást, és nem mindennapi embereket. És egyszer vége.. a Himnusz hangjai elhalnak.. és kitör a taps, dobog a nézőtér.. a szokásos üdvrivalgás. Körülöttem is vannak könnyező emberek, és ahogy homályosan látom, a színpadon is. Az emlékezetes mozdulat, amikor az egyik főszereplő azt mutatja a másiknak, ez a taps a tiéd, megcsináltad.. és milyen jól megcsináltad. Majd könnyeik, összeölelkezésük.. és a két lány, aki virágcsokorral szalad feléjük, a biztonsági őrök minden ellenkezése mellett. És taps, és taps tovább..
Direkt nem írtam ma szerepformálásról, érdekességekről, hibákról. Mindenki, akit érdekel, különböző oldalakon részletesen olvashat mind a mai napig ezekről. De ezek akkor voltak fontosak. Ma pedig az, hogy volt egy ilyen előadás, hogy részesei lehettünk, talán sokkal fontosabb. És mennyire sajnálhatják azok, akik nem jutottak el. Sokszor társaságban ma is téma, hogy ebből az előadásból maradt e valami, az emlékeinken kívül.. egyenlőre úgy tűnik, nem. És itt eszembe jut, hogy minden tiltás ellenére, nem egyedü,l én is próbáltam felvételt készíteni.. és a nagy izgatottságban, miután elindítottam a felvételt, pár másodperc múlva elfelejtettem, és újra rányomtam a gombra, hogy hopp, el is kell indítani. Na, akkor kapcsoltam ki a masinát.. így otthon szomorúan kellett tudomásul vennem, képi emlékem nekem sincs. Nem sikerült a videó. A fejemben, a fülemben azonban ott van, és a képeken is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése