Most inkább pár szót a tegnapi Trójáról…
A zenéjét az utóbbi időben már egészen kezdtem megszeretni… Maga a darab… Sem azt nem mondom, hogy szerintem jó, sem azt hogy rossz. Hogy miért?
A kerettörténet: valaki beleálmodja, beleképzeli magát egy történetbe… Nagyon régi és – valljuk be – sokszor fölhasznált irodalmi klisé. Magát az Iliászt meg belezsúfolni két felvonásba… Reménytelen vállalkozás. Aki nem ismeri az Iliászt, a görög mitológiát, az sok mindent nem, vagy nehezen ért meg. Hogy jönnek ide az istenek, miért énekel Paris arról, hogy mit ígért neki Aphrodité és miért? A dolgok megértésében viszont segítenek a tanári magyarázatok. Valószínűleg ez volt az alkotók célja az időnként a gyerekcsapattal fölbukkanó tanárral, aki a történetben egyben Odüsszeusz (Bencze Sándor).
De mégis nem áll össze egységes egésszé a történet. Inkább epizódok, egymás után… Érdekessége a darabnak, hogy igazán ki benne a pozitív hős? Nincs teljesen pozitív hős. Akhilleusz (Pintér Tibor) sem az. Hisz tudja, Agamemnon (Vadkerti Imre) valódi indítékait, mégis harcol. Ez véleményem szerint erőssége a darabnak, mármint az, hogy nem fekete-fehér képet rajzol a mitológiai történet szereplőiről.
Egyre kíváncsibb vagyok, hogy mindez egy nagyobb színpadon hogy fog mutatni. Több harcossal, több táncossal… Ugyanis a harci jelenetek, sőt néha a táncbetétek sem tudtak kellően érvényesülni.
A táncbetétekről még annyi, hogy hátborzongatóak a halálfátylas táncjelenetek, amit még fokoz Thetis istennő (Papadimitriu Athina) éneke. Viszont visszagondolva az eredeti történetre, a többi isten megjelenítése hiányzik a darabból. Bár ez a filmből is hiányzott.
Néha öncélú, nem a történet része, több momentum. Például mikor áll egymással szemben nyolc ember és csak a pajzsukat ütögetik egy percen keresztül.
A tegnapi, kiskőrösi előadásról tudok beszélni, hiszen azt láttam. Igazából nem tudom megmondani, mi zavart, vagy mi hiányzott. Vannak nagyon jó pillanatok… Nem is kevés. Erre megint csak példa: Paris (Hábencius György) és Helené (Janza Kata) kettőse alatt a lassított felvétel szerint ábrázolt mulatozás… Ahogy ünneplik a vezetők a békekötést, de közben két ember kívül kerül időn és téren és felrúg mindent a bennük támadt érzelem miatt…
Megint egy jó pillanat, mikor Agamemnon és Menelaosz (Berecz György) kettőse alatt egyértelműen kiderül, hogy Agamemnonnak Trója kell, nem egy nőért folyik itt a harc, hanem a hatalomért. Az ismert világ birtoklásáért… Agamemnonnak csak ürügy a testvére sérelme. Ez nagyon jó jelenet volt.
Priamosz (Makrai Pál) ezt tudja. Épp oly megrázó, a Trójáért fiát harcba szólító királyként, mint a fia holttestéért könyörgő apaként.
Akhilleusz mint az eredeti történetben is, beleszeret Briseisbe (Taskovits Judit) és ezért marad távol a harctól. És megváltozik… Mint ember…
Visszatérve a darabra… Engem nem zavartak a habszivacs szikladarabok, a fakardok, a műanyag pajzsok… Ugyanis pont a fiú (Mohácsi Márk) csodálkozik rá a végén, hogy fa volt a kard és műanyag volt a pajzs…
És ami kérdés maradt bennem a végén, hogy a sorsunk valóban meg van írva a csillagokban? Vagy az úton, amit mi választottunk végig kell-e menni?

Pesti Magyar Színház...

200. előadás... Lonka teljes körűen leírta az IAK történetét. Most csak a saját, teljesen szubjektív érzéseimet írom le...
Élőben az István, a királyt először 1984-ben láttam a Szegedi Szabadtérin. (Persze a Királydombról készült filmet már '83-ban és sokszor) Egy életérzés volt... És erről azért nem akrok többet írni, mert ezt az életérzést azóta is őrzöm függetlenül attól, hogy színházművészetileg láttam sok (és ezt most színházművészetileg értem) jobb előadást...
Majd Esztergom... Ez már az Iglódi-féle rendezés... És többször a Pesti Magyarban...
Jön a Társulat...
Egy teljesen más koncepció, hiszen más rendezés, más a kor...
És jött az az időszak, mikor párhuzamosan mentem a Társulat előadásaira és a Pesti Magyarba... Más volt mindkettő, de mindkettő jó...
Az Iglódi rendezés emelkedettebb, elvontabb volt... A Szikora-féle rendezés: emberi lett... (Közbevetőleg jegyzem meg: ami a Szikora rendezésben embert csinált Gizellából, az elveszett Saroltnál...) Az Angela által megformált Sarolt nekem egyszerre Anya és fejedelemasszony... Ezerszer félelmetesebb a sziszegése a Pusztulj, vagy meghalsz... szavaknál, mint a kiabálás. És ez a szerdai előadásnál is teljesen átjött... Az István, fiamnál anya, aki kézben akarja tartani a szerinte még nem érett gyermekét, de mindenképp biztosítani akarja számára a trónt. És az a pillanat, mikor Sanyi kimondja az Értem, anyám szavakat és nem birtoklevelet ad a magyar uraknak, hanem pénzt szór a tömegbe... Angela és Sanyi arca... Szavak nélkül lezajlott anya és fia közt a küzdelem... A fiú fölnőtt...
Tehát visszakanyarodva a szerdai előadásra: Sanyi, Angela, Éva jók voltak. Nekem a táltos teljes meglepetés volt... Pozitív
Az Őze-féle újítások közül igenis tetszik az asszonyos jelenet... A szalagokkal körbefont Koppány kifejezi, azt a próbálkozást, hogy ne foglalkozz a harccal, hanem velünk... Szeretkezz, ne háborúzz!!!
A felnégyelési jelenet is jobb színpadképileg, mint korábban volt.
Hogy mégis mi hiányzott?
A Gizella-váltás rossz döntés volt.
Legyünk őszinték. Bármennyire jó is volt Sanyi (sajnos a mikroportok szinte minden előadáson bekavarnak), Éva, Angela, Péter... De a többiek nem voltak topon... Persze, ebbe belejátszhatott a feszültség is... Ezt nem vitatom...
De fenntartom, hogy Koppányt aznap én akkor és ott éreztem először a színpadon mikor Imi elkezdte énekelni az Elkésett békevágyat.. (Lonka! Igaz, hogy nem fölfele néztem, hanem oldalról vártam, hogy mikor jön már be...Ráadásul nekem a szálfa termetemmel nagyon meresztgetni kell a nyakam, hogy átlássam a színpadot... De abban biztos vagyok, hogy az első hangnál úgyis kapcsoltam volna :) )
Nem véletlen hozta az a jelenet, az addig hűvös közönségtől, az első nyílszíni tapsot...
Imi úgy belesimult ebbe a rendezői koncepcióba, mintha mindig ebben játszott volna... És erővel és dinamizmussal, érzéssel... A tőle megszokott módon hatalmas énekléssel... Viszont színészi játékot tekintve, mintha mindig ebben játszott volna... Egy más Koppányt hozott, mint a Társulatosban... Olyan Koppányt, aki ebbe a rendezői koncepcióba illeszkedett... És hallottam azt a bizonyos híres fölszisszenést a nézőtéren... Mikor elkezdett énekelni... És az emberekben benn marad a lélegzet... És az Elkésett békevágy után az ováció mellett összesúgó embereket... És hallottam, mikor a mellettem ülő hölgy azt mondja, Vikidál óta a legjobb Koppány... Hát, ne tudjátok meg mit éreztem...
Varga Miklós szépen elénekelte István imáját... és megható volt a Sanyival váltott főhajtás... De ő kívül maradt a darabon...
Annak az estének az egyik legmegrázóbb pillanata a tapsrend és az volt, ahogy a színpadon állók fölhívják a többieket, üdvözlik őket és akik nem lehetnek ott, nekik odaintenek... Annyira emberi és szép volt...
Nekem még egy dolog megadatott. Az előadás után beszélgethettem az első Koppánnyal, Vikidál Gyulával, Istvánnal, azaz Tóth Sándorral... És Koppánnyal, Vadkerti Imrével...

Lonka: Volt egy 200. István .... a Magyarban

Az István, a király rockopera mindig is gondolat ébresztő volt, mióta csak Szörényi Levente és Bródy János megalkotta. Több mint negyed százada hódít, és generációk nőttek fel István és Koppány csatáján, a dalok pedig klasszikussá váltak. Nemzedékek éneklik együtt őket, minden helyszínen. A hangfelvételekből minden harmadik háztartásban találunk egy statisztika szerint.
Ennek az akkor rendhagyó műfajnak az ősbemutatója, mint tudjuk 1983. augusztusa, a Királydombon. A szereplők jó része rockzenész, akiket az akkori politika nem szeret igazán, dalaikat sokszor betiltják, megjelenésüket ellehetetlenítik. Ráadásul a mű tartalmaz olyan áthallásokat, amelyek aggodalomra adhattak okot. De a bemutató óriási siker, és a rendszer tűri, ahogy egy évvel később a Szegedi Szabadtéri Játékokon is, és az azt követő előadásokon is. Diadalút ez.
Az első sikerek után csendesebb évek következnek, de a darab sosem szűnik meg létezni, a színházak Pesten és vidéken sorba tűzik műsorukra, és mindig mindenütt a közönség szeretete övezi úgy a darabot, mint a szereplőket. A rendszerváltás aztán természetes módon ismét előtérbe emeli, és sor kerül a Népstadionbeli előadásra, mely a rockopera életében meghatározó ismét. A két előadáson egy gombostűt nem lehetett leejteni, a közönség végig énekelt a szereplőkkel, örömünnep, és könnyek. Mindenki tele álmokkal, tervekkel, .. a rabok legyünk, vagy szabadok alatt dübörög, hogy szabadon.. :) Külföldre is eljut a rockopera, Sevilla, Németország, Ausztria..... majd ismét csendesebb évek után 2003. júliusában Csíksomlyón csendülnek fel a dallamok. Ez az erdélyi előadás mind máig egyszeri, és egyenlőre megismételhetetlen.... Majd négy év után újabb szenzáció, a negyedszázados jubileumra felújítva mutatják be a rockoperát..a Társulattal. Ez már a jelen. Mint ahogy a jelen a Magyar Színház 200, jubileumi előadása is. Sokan az elmúlt években itt ismerték meg a darabot, itt találkoztak annak meghatározó gondolataival. Első színrevitele a még akkori Nemzeti színházban, 1985-ben volt, és ez a darab hivatalos kőszínházi ősbemutatója is. Ezt követően 2000. márciusában kerül sor a második bemutatóra, a legendás Iglódi féle rendezésben. majd napjainkban az Őze Áron által felújított színházi előadást láthatjuk.
Ezek tudatában vártam a 200. IAK-ot a Magyarban. :) Főleg, miután megtudtam, hogy Őze Áron itt is meglepetést tervez, és hívja és várja a darab eddigi szereplőit is. István és Koppány megformálóit a színpadra, a többieket pedig díszvendégként.
Azon az estén nagy várakozással ültünk többen be a színház nézőterére, kíváncsian várva a frissített, de mégis jubiláló előadást, és a nézőkre váró meglepetéseket. persze előtte megint majdnem elkéstünk, rohanás, szóval mindaz, ami egy jól sikerült este előhírnöke szokott lenni. :P
Nos, érdekes színházi élményben volt részem. Annyira igyekeztem mindenre figyelni, arra is , hogy mikor melyik szegletből tűnnek fel a vendég művészek, de biztosan van, ami elkerülte a figyelmemet. Ami feltűnő volt, hogy több jelenetben véltem a szikorai rendezés, tehát a társulatos IAK momentumait felfedezni, és ezek jól illeszkedtek a magyaros produkcióhoz. :) A szünetben a beszélgetésekből el -elkapva foszlányokat,azt hallottam, a közönség is jól fogadta a változtatásokat. Azonban meglepett, hogy az első felvonásban egy alkalommal se hallottam felcsattanni a tapsot, ott és azokon a helyeken, ahol ez már megszokott. Persze, tudjuk, a bemutatók, reprezentatív előadások közönsége mindig hűvösebb, de itt azért jó részt törzsközönség foglalt helyet. Az új Koppány, a fiatal Koppány nagy feladattal találta magát szemben, de biztosan nagyon igyekszik megtalálni a helyét, és a szerepet a jövőben. Sok sikert hozzá!

A második felvonásban is ez a csendes közönség várja a színre lépőket. És elérkezünk a pogány táborba ismét, a béke utolsó napj ai, a harcra készülődés elkezdődött.. és a háttérben végre feltűnik valaki, akit a mellettem ülő Pálma nem fedez fel. Nem is értem, egész előadás alatt kapkodta a fejét, és most úgy kell mutatni, hova nézzem.. a kezem ettől a pillanattól nincs biztonságban. :)) .. tehát a színpadon Vadkerti Imre, és szól az Elkésett békevágy.
Új a díszlet, új a jelmez, új a partner, .. csak az nem újdonság, ahogy ez a dal megszólal. Élmény hallani, és jó ezen a színpadon látni. Mi, akik ismertük a régit, tudjuk, mégiscsak a volt Nemzeti Színház színpada ez, nagy elődök hagyták itt lábnyomukat, szellemüket. :) Zökkenőmentesen megy minden, Auksz Évával nagyon jó párost alkotnak. A megszokott, erős Koppányt látjuk, a Vezért . Aki nem csupán erős, hanem érzelmekkel teli, népéért elkötelezett férfi is. És a dal végén ezen az estén először nyílt színi taps, és ováció a nézőtérről, .. jó látni, hogy a közönség így értékeli és mutatja ki tetszését. :)

A darab pereg tovább... csata, elbukás egyik részről, győzelem a másikról. És a végén Koppány kiterített teste a színpadon.. majd feltűnik mellette István, és felcsendül.. Ó, jó uram.. Varga Miklóst hallgatjuk. Néma, megilletődött csend a nézőtéren, a dal végén a vendég István távozik, főhajtással búcsúzva a másik Istvántól, Tóth Sándortól, aki ugyanígy köszönti a nagy elődöt. És a közönség ezen az estén másodszor ünnepel... :)

Ezután gyorsan itt a vége, koronázás, tétel mondatok, és Felkelt a mi napunk, majd Himnusz. A nézőtér csöndbe burkolózik... rossz érzés. Igazából érthetetlen. Nem tudom, a színpadon mit éreznek, nekem hiányérzetem van, és ez már mindig elkísér, ha erre az estére fogok gondolni.
Azért a végén nem lehet ok panaszra, végül is siker, nagy taps, és a színpadra szólítanak mindenkit. Az este szereplőin kívül akit felfedezek, Bodnár Vivien, és Pápai Erika, és Pelsőczi László, biztosan vannak még, elnézést tőlük, de egyemlőre két ember foglalja le a figyelmemet, akik várnak egy harmadikat.

A harmadikat, aki sehogy se akar a nézőtérről a színpadra menni, de ez lehetetlen ezen az estén... és egyszer csak mind a hárman együtt. Vikidál Gyula, Varga Miklós, és Vadkerti Imre. Jó ezt látni, és tudjuk, hamarabb is sor kerülhetett volna erre, de ki érti meg egyesek döntéseit. Azonban az élet megadta, Őze Áron elérte ezt.. bár, hagy jegyezzem meg, valakik most is hiányoznak. Nem csupán azok, akik már nincsenek közöttünk, de hiányzik más is, a névsor teljesebb lenne Feke Pállal, és Gazdag Tiborral. És persze hiányzik Szörényi Levente, és Bródy János is. Rájuk is gondolunk közben. Őze Áron a színpadon, a darabról, az elmúlt 200 előadásról beszél, és arról, hogy minden híresztelés ellenére István a király ... lesz!!! Nos, ez az egy biztos.. a Magyarban is kell, és másutt is. Olyan mű ez, amit nem lehet már levenni a színházak műsoráról. :)
Felemás érzésekkel, de boldogan távozunk. Lehet, hogy a mai előadás hagyott bennünk hiányérzetet, bár biztos vagyok abban, hogy mindenki a lehető legjobbat akarta adni, de a vendégművészek fellépése nagy élmény volt. És mindannyian megérdemeltem álltak ott.. :)))