Pesti Magyar Színház...

200. előadás... Lonka teljes körűen leírta az IAK történetét. Most csak a saját, teljesen szubjektív érzéseimet írom le...
Élőben az István, a királyt először 1984-ben láttam a Szegedi Szabadtérin. (Persze a Királydombról készült filmet már '83-ban és sokszor) Egy életérzés volt... És erről azért nem akrok többet írni, mert ezt az életérzést azóta is őrzöm függetlenül attól, hogy színházművészetileg láttam sok (és ezt most színházművészetileg értem) jobb előadást...
Majd Esztergom... Ez már az Iglódi-féle rendezés... És többször a Pesti Magyarban...
Jön a Társulat...
Egy teljesen más koncepció, hiszen más rendezés, más a kor...
És jött az az időszak, mikor párhuzamosan mentem a Társulat előadásaira és a Pesti Magyarba... Más volt mindkettő, de mindkettő jó...
Az Iglódi rendezés emelkedettebb, elvontabb volt... A Szikora-féle rendezés: emberi lett... (Közbevetőleg jegyzem meg: ami a Szikora rendezésben embert csinált Gizellából, az elveszett Saroltnál...) Az Angela által megformált Sarolt nekem egyszerre Anya és fejedelemasszony... Ezerszer félelmetesebb a sziszegése a Pusztulj, vagy meghalsz... szavaknál, mint a kiabálás. És ez a szerdai előadásnál is teljesen átjött... Az István, fiamnál anya, aki kézben akarja tartani a szerinte még nem érett gyermekét, de mindenképp biztosítani akarja számára a trónt. És az a pillanat, mikor Sanyi kimondja az Értem, anyám szavakat és nem birtoklevelet ad a magyar uraknak, hanem pénzt szór a tömegbe... Angela és Sanyi arca... Szavak nélkül lezajlott anya és fia közt a küzdelem... A fiú fölnőtt...
Tehát visszakanyarodva a szerdai előadásra: Sanyi, Angela, Éva jók voltak. Nekem a táltos teljes meglepetés volt... Pozitív
Az Őze-féle újítások közül igenis tetszik az asszonyos jelenet... A szalagokkal körbefont Koppány kifejezi, azt a próbálkozást, hogy ne foglalkozz a harccal, hanem velünk... Szeretkezz, ne háborúzz!!!
A felnégyelési jelenet is jobb színpadképileg, mint korábban volt.
Hogy mégis mi hiányzott?
A Gizella-váltás rossz döntés volt.
Legyünk őszinték. Bármennyire jó is volt Sanyi (sajnos a mikroportok szinte minden előadáson bekavarnak), Éva, Angela, Péter... De a többiek nem voltak topon... Persze, ebbe belejátszhatott a feszültség is... Ezt nem vitatom...
De fenntartom, hogy Koppányt aznap én akkor és ott éreztem először a színpadon mikor Imi elkezdte énekelni az Elkésett békevágyat.. (Lonka! Igaz, hogy nem fölfele néztem, hanem oldalról vártam, hogy mikor jön már be...Ráadásul nekem a szálfa termetemmel nagyon meresztgetni kell a nyakam, hogy átlássam a színpadot... De abban biztos vagyok, hogy az első hangnál úgyis kapcsoltam volna :) )
Nem véletlen hozta az a jelenet, az addig hűvös közönségtől, az első nyílszíni tapsot...
Imi úgy belesimult ebbe a rendezői koncepcióba, mintha mindig ebben játszott volna... És erővel és dinamizmussal, érzéssel... A tőle megszokott módon hatalmas énekléssel... Viszont színészi játékot tekintve, mintha mindig ebben játszott volna... Egy más Koppányt hozott, mint a Társulatosban... Olyan Koppányt, aki ebbe a rendezői koncepcióba illeszkedett... És hallottam azt a bizonyos híres fölszisszenést a nézőtéren... Mikor elkezdett énekelni... És az emberekben benn marad a lélegzet... És az Elkésett békevágy után az ováció mellett összesúgó embereket... És hallottam, mikor a mellettem ülő hölgy azt mondja, Vikidál óta a legjobb Koppány... Hát, ne tudjátok meg mit éreztem...
Varga Miklós szépen elénekelte István imáját... és megható volt a Sanyival váltott főhajtás... De ő kívül maradt a darabon...
Annak az estének az egyik legmegrázóbb pillanata a tapsrend és az volt, ahogy a színpadon állók fölhívják a többieket, üdvözlik őket és akik nem lehetnek ott, nekik odaintenek... Annyira emberi és szép volt...
Nekem még egy dolog megadatott. Az előadás után beszélgethettem az első Koppánnyal, Vikidál Gyulával, Istvánnal, azaz Tóth Sándorral... És Koppánnyal, Vadkerti Imrével...