Lonka: Leányvásárok összehasonlítása……….mai magyar színházi kultúránkban…

Miről is írhatok egy naplóba? Nyilván olyan dolgokról, amelyek megérintenek, valamilyen szempontból fontosak számomra. Ilyen volt a tegnap este megnézett, szolnoki színház által előadott Leányvásár operett. Nyilván nem tudtam leülni úgy a nézőtérre, és nem tudtam úgy a darabot nézni, hogy ne hasonlítottam volna össze az általam már többször látott pécsi színházbeli Leányvásárral.

Azt eldöntöttem, nem szereplőket hasonlítgatok, az nem sok eredményt hozna, illetve Tom Migglest megformálók közül egyértelműen Vadkerti Imrének áll a zászló. Felesleges tehát a hasonlítgatás. Nézzük viszont a rendezői koncepciót, a mű színpadra adaptálását, a rám gyakorolt hatást, és nem utolsó sorban azt, hogy mennyire szolgálja az előadás azt, hogy az operett, esetleg, mint műfaj, ismét népszerű lehessen.

Nos, mi is az operett. Egyes megfogalmazás szerint az opera kicsinyített változata, nemcsak terjedelemben, de igényességében is. Mások szerint önálló műfaj, mely érzelmes, ironikus, dallamos, naív, néha pikáns, időnként a mesevilágba kívánkozó . Amely az ember vágyait , haragját, örömét, szerelmét, bánatát egy csokorba fonja, és elénk vetíti. Mindezt gyönyörű , néhol andalító, néhol vidám, vagy épp pezsdítő melódiákkal fűszerezve.

Állítólag Offenbachnak tették fel a kérdést, maradandó –e az operett? És ő erre azt válaszolta, ilyen kérdést csak nagyképű emberek tehetnek fel, mert mindaddig, amíg az emberek szeretik az olyan világot, ahol szép lányok, pukkanó pezsgős üvegek, ifjúság, tündéri éjszakák vannak.. addig a név is, és a műfaj is fennmarad.

Ma is több siker operett van, és vannak elfeledett darabok. Játsszák a fővárosban, és a vidéki színházak repertoárjáról sem hiányozhat. Jacobi Leányvásár című operettje egyszerre fut most két helyen is. Pécsen második évadot éli, nagy sikerrel, Szolnokon egy héttel vagyunk a bemutató után. Ki tudja, miért a Leányvásár pont, amely most „ felkapott „ lett? Szolnokot az inspirálta –e, hogy Pécsett sikerdarab, vagy ez az az operett, amely könnyen leporolható, és a mai ízléshez, életmódhoz alakítható.

A pécsi előadást régen van szerencsém ismerni, a szolnokit tegnap óta. Mintha nem ugyan azt a darabot vitték volna színre. Nem csak azért, mert nyilvánvalóan más a szövegkönyv, más a nyelvezet, de más a „leporolás”, a rendezés, és a hangulat is.

Az operett mese, várom tehát, hogy a mese birodalmában vezessen a rendező, kalauzoljanak a színészek. Tegnap este nem kaptam meg ezt maradéktalanul, elrontották a játékomat. Valamiért fontosabb volt előkelő, kihívó, néhol már luxus díszletekkel kápráztatni a nézőt. A vetítő vásznon, mert az is volt, láttam ellovagolni Tom MIgglest, majd a tengeren a Lucy nevű luxus jacht vágtatott felém a hullámokon, mindaddig, amíg az utolsó felvonásban a bálterem bíbor brokátja vonta magára a figyelmemet. Pénz érződött a díszleteken, akárcsak a kosztümökön. Itt nem is akartam elhinni, hogy a vidéki színházakra nincs pénz, hogy a vidéki színházak pénz hiánya miatt küzdenek a fenntartás, a fennmaradás gondjával, hogy megrongálódott homlokzatokról, és leszakadni készülő erkélyekről, zsinórpadlásokról ne is beszéljünk. Nos, megnyugodhatok, biztosan azok a hírek nem igazak, hisz lám, erre a produkcióra is mennyit tudtak áldozni.

Meg is kell ezt hálálni. Hát igyekeznek Szolnokon, az előbb felsoroltakon túl. Táncosok, énekesek, és szándék, hogy igazi, régimódi nagyoperett születhessen. Igazi, régimódi, régies játszásmóddal, hagyomány tisztelően bolond táncoskomikussal, alacsony szellemi színvonalú szubrettel , ( természetesen a színpadon,) és minden olyan kellékkel, mely egyesek szerint ehhez szükséges. Mozgó fikusz, és társai.

Valóban ez kell ma? Nem maibb-e a pécsi előadás a maga egyszerűbb külsőségeivel, de fiatalos humorával, és a maihoz közel álló szöveggel, szavakkal, mondatokkal. Itt a hangsúly a csicsa külsőségek helyett a mesére , a történetre, és az érthetőségre van helyezve. Valamint az érzelmek átadására. Hogy érezzem hatalmas mimika, óriási esések, lépten nyomon finomabb káromkodás, és eltúlzott gesztusok nélkül is a varázslatot. Amiért beülök a nézőtérre.

De a hála fontos, ezért időnként ki is kell kacsintani a színpadról, a darabból, és bele kell harsogni a néző arcába, hogy „ ennek a kerületnek még nincs börtönben a polgármestere” vagy nem sokkal később be kell szúrni pár mondatot a forint érték vesztéséről is… mindezt san franciscói báli környezetben. Igaz, miért lepődök meg, ha a hajón a fűtőkkel kapcsolatban idézhető Petőfi Füstbe ment terve, vagy éppen luxus környezetben grófi szájból felharsanhat a Hej, rigó, rigó… kezdetű „örökbecsű. „

Nos, lehetne úgy is hálát kimutatni, hogy a Gilloló elsöprő lendületű, és koreográfiájú lesz, hogy a nézők egy része, tagadhatatlan a kisebbik része ne üljön döbbenettel a szemében székein. Ez csak egy példa, egy ötlet.

Kérem, meg lehet hálálni a feléjük irányuló kegyet, hogy minőséget adnak, és nem idézik a múlt századi orfeumi hangulatot lépten -nyomon.

Nos, azt gondolom, bár inkább elméletben szerettem volna beszélgetni operettről, mégis ismét elragadott az indulat.

Ha a színház célja egy bizonyos érték közvetítése, hát tegye azt. A cél a közönség legyen, én, és a hozzám hasonlók. És kérem, higgye el mindenki, szeretjük mi nézők a tréfát, csak tessék elhinni rólunk, hogy a minőségi humort is értjük, és ha ügyesen van keverve , akkor élvezem én a néző az egyszerűbb, alpáribb tréfát is. Csak az arányokra kérem, vigyázzanak.

Ragozhatnám, folytathatnám. A végszó az, hogy ma, az operett, mint műfaj fennmaradásáért, népszerűségéért, a pécsi színház, a pécsi színészek, és természetesen Somogyi Szilárd jóval többet tesz. És még meglepődök, hogy ez a darab, a második évadban sem kerül fel a pesti néző elé. A szolnoki változat, egy héttel a bemutató után már a pesti közönség előtt. Én természetesen e mögött semmi előre eltervezettséget sem kell látnom.

Sokáig hittem, de már rég tudom, hogy a művészetben, színházban, is egyéni érdekek, és hatalmi harcok lángolnak. De miért kell ezt ilyen nyíltan?

Kérem vissza a varázslatomat, kérem, hogy én legyek a fontos, és kérem, tiszteljenek meg azzal, hogy ennyire nem lóg ki a lóláb.

Külön köszönetem Somogyi Szilárdnak, hogy engem mint nézőt fontosnak tartott!