Megboldogult ifjúkorom idején az operett kispolgári csökevénynek számított a maga rózsaszínre festett úri világával.
A fiatalok körében igencsak lenézett műfaj volt. Ennek dacára a színházakban nagy sikerrel ment,
és a rádióból, TV-ből is ömlött az operettmuzsika. Rengeteg dallamot ismerek abból az időből.
Színházban kevés operettet láttam, s amit láttam, azok közül nem hagyott bennem különösebb nyomot egyik sem.
Később néhány musical annál inkább!
S most itt van egy operett, amit újra megnéztem!
Annak köszönhető-e, hogy Vadkerti Imre is játszik benne, vagy hogy a darab nem egy szokványos operett sztori,
vagy annak, hogy az idő múlásával én is változtam, ki tudja?
Egy biztos. Azon túl, hogy élveztem a jó zenét, magát a történetet is élmény volt átélni.
S tény, hogy amióta először láttam, folytonosan ott motoszkált bennem a gondolat, hogy jó lenne még egyszer megnézni!
S most még jobban tetszett!
Hogy miért? Talán azért, mert ez tényleg egy remek darab! És remek színészi teljesítményeket láthattam!
Nem mondom, hogy mindenki egyformán életszerű volt, de ez talán nem a színészeken, sokkal inkább a megírt karaktereken múlott.
Vagy azon, hogy a rendező úgy formálta őket, hogy minden fajta közönségigénynek eleget tehessen.
Így aztán láttam egy primadonnát, akinek a szerepe több árnyalatot mutat, színesebb játékra ad lehetőséget,
mint amit ez a szerepkör szokott. Láttam egy, most nem annyira ártatlan, mint inkább picit „romlott” szubrettet,
s egy, a hagyományosnál is lököttebb táncoskomikust. Színesítette a palettát a meglehetősen groteszk titkár-figura,
a kissé ripacskodásra hajló komika, a szenilis, pénzsóvár, lecsúszott arisztokrata.
De nem volt sehol a szokásos „úri-fiú” bonviván!
Viszont ott volt egy tenyérbe mászóan „gyakorlatias”, önelégült, eszközökben nem válogatós „demokrata” szenátor,
és egy általa kisemmizett, sehová sem tartozó, „országútvándora” cowboy.
Az ő alakjuk, konfliktusuk más környezetben, műfajban –akár filmben- is teljesen elfogadható, hiteles lehetne.
Róluk, és Lucyről, a primadonnáról szeretnék kicsit többet is mesélni.
A történet lényege több helyen is olvasható, nem akarnám a szót szaporítani a részletes meséléssel.
Így is elképesztően szószátyár lettem.
Harrison, a szenátor egy-két kivételtől eltekintve, csaknem mindig prózában szólal meg. Recsegős, kásás
hangja nagyon jól illik köpcös alakjához, és a jelleméhez. Mint tudjuk, az ő lányát, Lucyt veszi feleségül csellel Tom Miggles.
Harrison erkölcsileg, lelkileg az események hatására sem változik, minden követ megmozgat, hogy a Miggles által
megváltoztatott status quot visszaállítsa, és megőrizze. Nem tanul a történtekből semmit. Inkább elveszíti a lányát.
Tom Miggles, a cowboy úgy jelenik meg a színen, mint a hely erős embere, aki becsületes, de ellentmondást
nem tűrő kemény fickó, s aki érzelmileg senkihez, semmihez nem kötődik.
Aztán megpillantja Lucy Harrisont –akiről még semmit nem tud-, és megtetszik neki a lány.
Innentől kezdve nincs megállás! Amíg a legtöbb szereplő végig ugyanolyan karakter marad, a jellemükkel
nem történik semmi, addig ez a két fiatal annyiféle érzelmi állapoton megy keresztül, s annyit változik,
hogy azt kell mondjam, ennek a folyamatnak a megformálása még prózai színpadon sem lehet könnyű.
Lucy, az elkényeztetett, szeleburdi kislányból komoly, apjában mélységesen csalódó, felelősséggel döntő, szerelmes nő lesz.
Tom pedig, a kicsit csélcsap, a házasságtól, és minden kötöttségtől irtózó, bosszúvágytól fűtött vándorló „senkifia”,
a cselekmény mindkét vonulatán –a szerelmi szálon, és a Harrison iránti gyűlöletében is- nagyon sok színt mutat.
A vidéki kocsmában olyannyira ritka, szép, nagyvárosi kisasszony látványától hirtelen megszédült fickó,
aki sehall-selát módon csetlik-botlik Lucy körül, s teljesen belehabarodik, a leányvásárra taktikát vált.
Már tudja, ki a lány. Már nem hódol, hanem hódít!
A nőknél sikerekhez szokott férfiak eszköztárát bevetve nem is eredménytelenül. Lucy, akit már egyébként
is lenyűgözött a barátnőjét megmentő cowboy bátorsága, gyakorlatilag teljesen a -számára szokatlanul nyers, erős- férfi hatása alá kerül.
Aki az egy napra szóló bolondos esküvő előtt megint változik. Már nem csak tetszeni, hódítani akar, hanem szeretetre vágyik.
Most aztán maga sem tudja, hogy kimutassa, amit érez, vagy titkolja?
Ujjait a nadrágszíjba akasztva, mellét kidüllesztve, hosszú léptekkel parádézik a lány előtt, s belekezd: HA…….szerelmes lennék….
És –feltételes módban- szerelmet vall. Aztán a lány reakcióit látva –aki belemenve a játékba szintén elmondja,
milyen szerelemre is vágyakozik-, egyre jobban megfeledkezik magáról, elragadja a hév, és szenvedélyesen kimutatja az érzelmeit.
Hidegzuhany: a lánynak a dolog még csak játék. Tom megalázott, sértődött, dühös.
De a lány tovább ábrándozik a szerelemről, s ez mégiscsak reményt keltő, s elég önbizalmat ad ahhoz, hogy ne adja fel.
A játék-esküvőn aztán megint a kemény Migglest látjuk. Mivel közönsége van, s elvárják tőle, a nővel még az esküvői csók
közben is úgy bánik, ahogy egy valamirevaló vadnyugati fickóhoz „illik”. S Lucynek egyáltalán nincs ellenére a dolog.
Ám eljött a bosszú ideje! Miggles közli, hogy a játék-esküvő valódi volt. Teljes döbbenet. Harrison és családja le van sújtva.
Miggles élvezi a hatást. A fölényét. Magabiztos. Határozott. Gunyoros.
Aztán kettesben marad a „feleségével”. S ott áll a férfi, aki már nem játszik semmiféle színjátékot.
A felháborodott számonkérésre őszintén felajánlja azt, amit adni tud: a szerelmét.
Lucyt –a gazdag lányt- persze a tőrbecsalása miatti düh, apja iránti szeretete, s a szegénységtől való félelem is mozgatja.
Vonzalma ellenére visszautasítja. Tom, mielőtt elbúcsúzik, bátortalanul mégis a lány ujjára húzza az eddig
titokban őrizgetett jegygyűrűt, s utána magába roskadva távozik. A nézőtérnek háttal, némán megy ki a színről,
de minden csalódottsága, keserűsége ott van a lépteiben, a meggörnyedt hátán.
Lucy előbb a csüggedten távolodó férfit, majd a gyűrűt nézve döbben rá, hogy őt valóban szeretik.
A felismerés után felváltja arcán a haragot a boldog mosoly, ami néhány pillanat múlva néma zokogássá omlik,
hisz épp most dobta el magától azt, amire, akire vágyott.
A távozó Tom már a nézőtérről néz vissza a lányra, s végtelenül szomorúan, vágyakozva énekli:
Ha lennék egy lánykának édes, szerelmes babája….
Lucy a színpadon sír, én meg zsebkendő után kutatok a táskámban. Vége a felvonásnak.
(Hja, az ilyen szentimentális lelkek, mint én, vevők az ilyesmire…….
A történet egy gőzhajón folytatódik, mert Harrison kiötlötte, hogy ha hat hónapig távol tartja lányát a férjtől,
akkor a házasságot érvényteleníttetni lehet. Tervei szerint utána Lucy a pénzsóvár, szenilis gróf
lökött fiacskájának felesége lesz. A pénzhez meglesz végre a rang is.
Mindenki unja már a fél éve tartó céltalan hajókázást, s készülődnek egy kikötés előtti búcsúestre.
Közben, mi, nézők behatóan tanulmányozhatjuk az öreg gróf pénz utáni sóvárgását,
s fiának Fritz grófnak és titkos nejének –Bessynek- örökös csetepatéját.
Mígnem egyik éjjel tanúi lehetünk, hogy Lucy, kabinjának ajtaja előtt állva, vágyakozva gondol az eltaszított fiúra,
s lenn a fedélzeten egy szakadt, piszkos ruhás fiatalember szintén szerelméről álmodozik.
Tom Miggles az. Látja a lányt, de Lucy őt nem. Gondolataikat pedig csak mi halljuk, egy szép szerelmi kettősben.
(Én jobb szeretem, ha nem kell egy férfit ilyen helyzetben látnom, ha nem fedi fel egészen a lelkét, de így, hogy a lány
is kitárulkozott, megoszthattam a figyelmem kettőjük között, s nem éreztem a jelenetet annyira édeskésnek.
Bár a rendező jobbat is kitalálhatna az ölelős mozdulatok helyett. A kevesebb lehet, hogy több lenne.)
Másnap Harrison minden matrózt, munkást a fedélzetre hívat, hogy kifizettesse a bérüket, s ekkor derül ki,
hogy Miggles mindvégig ott dolgozott fűtőként. Hiábavaló volt tehát a hajókázás. Miggles ismét a régi pimasz fickó.
Az őrületbe kergeti Harrisont a magabiztosságával, csípős megjegyzéseivel. Apósa, akit pimasz vigyorral a képén
apinak szólít, már csak abban bízik, hogy a lánya ki fogja dobni ezt a szemtelen parasztot.
Téved! Mert a lány nagyon is örül, hogy látja a fiút, s amikor kettesben maradhatnak, boldogan lubickolnak az érzésben,
hogy kölcsönösen szeretik egymást. Egy tüneményes kis jelenet ez, ahol nem eget rengető érzelmi kitöréseket látunk,
hanem aranyos kis évődést, szégyenlős pici vallomásokat, s mégis sugárzik róluk, hogy boldogok.
( Csak azt nem értem, mért rajzoltat a rendező felnőtt emberekkel szivecskéket a levegőbe?
Meg mért kell szegény Tomnak térden gyalogolni? )
„Apinak” újabb ötlete támad. Jöjjön el a fűtő is a búcsúestre , de frakkban! Majd nevetségessé válik benne, s Lucy kiábrándul.
Terve valóra válik, de egészen más okból.
Tom nagyon is jól fest a frakkban. Tudja viselni. Elegáns, magabiztos, határozott. Mindenki elámul tőle.
Harrisonnak nem tetszik a dolog, gyanít valamit: „Nem egyszerű kis farmer ez, túl jól áll rajta a frakk”.
S valóban: Tom elérkezettnek látja az időt, hogy felfedje kilétét, s leleplezze Harrisont.
A vádbeszéd megrendítő. Haraggal, indulattal kezdi. Aztán elmerül az emlékeiben, s szinte csak az apja szenvedését látja.
Majd ismét visszatér a jelenbe, s míg apjáról mesél, odasétál Lucyhez, finoman megsimítja az arcát, jelezve,
hogy szereti őt, de utána kíméletlenül lecsap Harrisonra. A szenátor egyre nagyobb zavarban hallgatja a történetet,
s mire Tom apja kifosztásának körülményeit kezdené, rá is szól, hogy hallgasson. Közben már szinte menekülne,
de a terem szélén bénultan megáll. Tom kinyújtott karjával távolról is szinte a falhoz szegezi.
Miggles hangja nagyon széles érzelmi skálán mozog. A bánattól a dörgő, villámló haragig rengeteg árnyalat megszólal.
A mozdulatai, egész teste a visszatartott indulatról árulkodik. De fegyelmezi magát.
S végül mégis épp a szeretett lányt rántja magához erőszakosan. „A kincs helyett kincs kell nekem”
Lucy a beszéd elején még párjára büszkén, mosollyal az arcán várja az önleleplezést, de a történet végére egy világ omlik össze benne.
Becsapták! Csak eszköz volt! Egy bosszú eszköze. Gyönyörű dalban sírja el csalódottságát.
Haragjában megüti Tomot, s a férfi lesújtva hajtja le a fejét a pofon után. Nem erre számított.
Még megalázkodik egyszer: Koldus leszek én .....Kunyhóm palotád…
De hiába. Lucy lezárja az ügyet: Menj, tiéd a nagyvilág!
Harrison megkönnyebbül. Győzelem.
Függöny, taps, zsebkendő.
A harmadik felvonásban három hősünk közül Lucyé a főszerep. Egy véletlen folytán megtudja,
hogy tényleg igazak Miggles vádjai, s apja vétkes Fleetwood halálában. Késedelem nélkül hívatja Tomot, s szakít apjával.
Nyoma sincs már a szeleburdi kislánynak. Felnőtté vált komoly nő áll előttünk, aki most már választ.
Amikor Tom Miggles belép, egy apja gyilkosának ugyan megbocsátani nem tudó, de mégis nagylelkű férfit látunk,
aki az elszenvedett csalódások után nagyon megkomolyodva, mosolytalanul tér vissza, hogy magával vigye szerelmét.
Harrison megtörten veszi tudomásul, hogy nincs bocsánat.
Elhagyja a termet, de távozóban még próbál lányának visszaütni: Csak meg ne bánd!
Lucy még utána lép, de megszólal a zene, s Tom magához húzza.
Finálé: A dallam régi: „Egy szép nap reggelén tehozzád visszatérek, akkor aztán teérted élek…”
Nincs ragyogó mosoly, sugárzó, önfeledt boldogság, mert a döntés fájdalmas.
Ez a finálé inkább csak a közönségnek szól. A történetben már nincs jelentősége.
A komikus szereplők még sok-sok epizóddal tarkítják a történetet, s vidám, önfeledt percekkel
ajándékozzák meg a közönséget, de én most arról szerettem volna mesélni, hogy engem miért fogott meg annyira ez a darab.
Persze, nagyon jókat visongtam, de igazán nagyon jól esett belefeledkezni a mesébe is,
s bevallom, a mélyebb nyomot másodszor már ez az andalító történet hagyta bennem. Öregszem!
S hogy miért írtam ilyen részletesen?
Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy elmondhassam: annak ellenére, hogy ez egy könnyed darab,
többek között Tom Miggles figurája egy igényes, összetett szerep. Hogy aki nem látta is elképzelhesse.
Imre szerencsés, hogy megkapta ezt, s minden elismerést megérdemel, mert szinte maradéktalanul jól megoldotta.
Sokkal több arcát kellett, hogy megmutassa, mint akár Koppányként. Koppány még ebben az új felfogásban is
emblematikus figura, Miggles pedig egyszerű hús-vér ember. Aki sokféle. A helyzettől függően.
Ahol nekem nem tetszett, ott is úgy érzem, inkább a rendezői koncepciót nem tudom elfogadni, és senkivel sem
tudnám elképzelni azt a megoldást. Például a szivecske rajzolgatást, vagy a lány után futkosó elvarázsolt „kisfiút”.
Aranyos volt, és jól esett látni Imrét így is, de nekem Imre nem kisfiú. És Tom Miggles sem az!
Bár, ki tudja, az ember meglepődik néha, hogy mire képes a szerelem. A rendező helyében én azért keményebbre
hagytam volna a hirtelen szerelembe eső cowboy figuráját is, de ez legyen a legnagyobb bajom!
Jó volt Imrét látni a humoros jelenetekben is, de nekem akkor tetszett igazán,
amikor haragos, vagy komoly volt, s akkor, amikor indirektben játszott.
Ha nem azt mondta amit gondolt, de azért mégis tudni lehetett, hogy mi jár a fejében.
Szóval amikor igazán pasis volt. Szerencsére a darab legnagyobb részében ilyennek kellett lennie, és ilyen is volt!
Lucy és Tom szerepe tele van finom kis gesztusokkal, tényleg nagyon emberi, és hihető.
Lesznyák Katalin most sokkal jobban tetszett, mint az első alkalommal. Sokkal árnyaltabban, érzékenyebben játszott.
Látszott, hogy összeszoktak már Imrével, és nem tartja már a távolságot, hanem elfogadta partnernek.
Imre pedig még bátrabb, határozottabb volt. S akár rendezői utasításra ment minden kis apróság,
akár voltak benne Imrének saját ötletei, improvizációi is, a lényeg, hogy nagyon jól csinálta.
A mozgása, játéka természetes, a hangja kifogástalan. Hiteles, és nagyon szerethető Tom Migglest láttam.
Örülök, hogy rászántam magam mégegyszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése